Szinte mindig nevet, arca mégis némi szomorúságot tükröz. Ez a fajta kettősség áthatja az egész lényét, kerüljön szóba a művészlét, a siker, a boldogság-boldogtalanság kérdése. A beszélgetést úgy nyitja, hogy az asztalra tesz egy cd-t. Azt mondja, hogy névjegykártya helyett hozta, később értem meg – a zenét hallgatva – hogy milyen pontosan fogalmazott. Betűk helyett hangok. Népzene, duda és furulya, Kodály és Bartók.
– Régi tervem valósult meg ezzel a lemezzel – kezdi. – Évek óta ott motoszkált már a fejemben ez az anyag, a klasszikus és a népzene ötvözete, de a sok munka, a fellépések miatt nem tudtam vele foglalkozni. Aztán bejött a karantén, és végre lett időm. Nagy érzés, hogy itt van, elkészült, és olyan lett, aminek megálmodtam.
– Hosszú volt az alkotói folyamat?
Ha onnan számoljuk, hogy a fejemből kipattant az ötlet, akkor igencsak hosszú. Tizenéves számaim is vannak rajta. A Corpus Harsona Quartett tagjaival is már vagy két éve beszéltünk arról, hogy jó lenne egy válogatás, ahol ők hozzák a klasszikus zenét, én pedig a magyar vonalat. Közben már koncerteztünk is együtt, de a cd-t nem tudtuk összehozni. Most végre igen.
– Lesz második is?
Remélem, bár a fellépések, megrendelések miatt kevesebb idő jut az elmélyült munkákra. Mikor bejött a karantén, megtörte a fellépési hullámot, de kinyitott egy másikat. Végre elővehettem azokat a régi dolgaimat, amik eddig a hátsó sorban várták, hogy foglalkozzak velük.
– Felhalmozod a munkákat?
Öt méter dosszié hever az asztalon, ha egy méterrel végzek az életemben, akkor jó vagyok.
– Képletes megfogalmazás. Hogyan lett ennyi?
Beestek az ajtón, meg hát ebből élek. Egyik hónapról a másikra, nem nagyon tudok szelektálni. Most különösen hajszolt az életem, egyszerre négy projektben vagyok benne. Például holnap játszom Kubinyi Julival és még nem készültem fel. Zavar is rendesen.
– Ha visszapörgethenénk az időt, és itt állna előttünk a kis Szokolay, akkor ő újra ugyanezt a hajszolt művészéletet választaná?
A pályaválasztásom furán alakult. Tótkomlóson éltem, és hiába volt az apám iskolaigazgató, nekem nem ment a tanulás. Éppen ezért mezőgazdasági szakközépbe mentem, hogy legalább legyen egy szakmám, ha már továbbtanulni nem tudok.
Hamar világossá vált, hogy nem ez az én utam, mint ahogy az is, hogy mégse a tudásommal van a baj, csupán az a helyzet, hogy túl hamar kezdtem az iskolát, és az iskolaéretlenséget vonszoltam magammal végig az osztályokon. Közben egyre jobb lettem matekból, felmerült, hogy a tanárképző matek szakára megyek, végül ez nem sikerült. Apám azt mondta, hogy akkor legyen a rajz és földrajz. A rajz adott volt, örököltem valamennyit apám tehetségéből, a földrajzból meg elém rakta apám a négy gimnáziumi könyvet és azt mondta: „Megtanulod és felvesznek.” Így lett.
– Mikor kapcsolódott be a művészet az életedbe?
A születésemkor. Apám néprajzi gyűjteménye között nőttem fel, az ő képei voltak a falon, a testvéreim zenéltek, anyám szépen énekelt. Ez volt a természetes közegem. Emlékszem, jártam úszni és ahogy róttam a hosszakat, az úszás tempójában ment a zene a fejemben. Az edző folyton szapult, mert már a második fordulónál elfelejtettem számolni a hosszakat. Hát persze, mással voltam elfoglalva.
– És mi szólt akkor a fejedben?
P-Mobil ihlette rockzene. Abban az időben valaki vagy a Boney-M rajongó vagy rocker volt. Engem vonzott a kemény zene, és bosszantott a lágy, romantikus disco
– Hogy kanyarodtál a rocktól a népzenéhez?
A szegedi Ifi napokon hallottam először népzenét. Vonós erdélyi zene volt, pontosan emlékszem. Rájöttem, hogy ez még sokkal jobb, mint a P-Mobil. Önmagában szól, keményen, pedig nincs villanygitár és erősítés.
– Első hangszer, amit a kezedbe fogtál?
A szájharmonika. A haverok adták oda, megfújtam és szólt a blues. Meghallotta ezt Rakovits Pista, aki akkoriban a tótkomlósi Vasúti kocsmában játszott, és hívott, hogy harmonikázzak vele a színpadon. Én pedig nulla tudással kiálltam mellé, így lettem blues harmonikus Békés megyében és Szegeden. Együtt adtunk duó koncerteket.
Később vettem furulyát, tárogatót, szaxofonozni is elkezdtem. Aztán egyszer Ágoston Béla behozott a szegedi albérletünkbe egy dudát. Ahogy megfújtam, tudtam, hogy ez most valami más. Értem, átlátom ezt a hangszert. Nem véletlenül van az úgy, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, hiszen nem könnyű megszólaltatni. De nekem egyből sikerült, végre úgy éreztem, hogy megtaláltam, amit kerestem. Habzsolni kezdtem a dudanótákat.
– És kerestél egy dudatanárt?
Minden zenei tudást magam szedtem össze. Dudázni úgy tanultam, hogy kaptam kazettákat Bélától, amiket aztán hallás után lejátszottam. Feljöttem a pesti dudaklubokba, figyeltem, és próbáltam az ott hallott dalokat én is lejátszani. Az Almási téri táncházban bemutattak a Békés Bandának, akik már hívtak dudálni, majd a Balassi Táncegyüttes felvett állásba, mint népzenészt. Utána hívtak a Vasmalom együttesbe is a fővárosba, akikkel egyből egy angliai turnén találtam magam. Teljesen zöldfülűként, aki azt se tudta, hogy milyen hangnemben vagyunk éppen.
– Nem gondoltál rá, hogy bepótold a zenei hiányosságokat?
Akkoriban nem, és ezt most nagyon sajnálom. Hétévesen beírattak trombitálni, de nem értettem egy kukkot se, már az első féléves vizsgákra se mentem el. Úgy éreztem, ezt nem nekem találták ki, holott megint csak annyi lehetett gond, hogy iskolaéretlen voltam. Úgy döntöttem, majd magam megtanulom, amit kell. Ez nyilván a mai napig tart, pedig már zenét szerzek, mégis úgy érzem, hogy sose lesz olyan készségszintű kottaismeretem, mint aki ezt öt éves korától tanulta.
– Mikor lettél Dongó?
A Vasmalom együttes meghozta a fővárosi karriert, egyre többen hívtak fellépni. Akkor alakult ki, hogy én dongóként zümmögök. Azért is használom ezt a nevet, mert így nem kevernek össze a zongorista Szokolay Balázzsal. A duda lett az életem, ha éppen nem volt fellépés, akkor úgy voltam vele, hogy megtanulok még öt dudanótát csak úgy a magam kedvére. Ez a hangszer megerősítette bennem, hogy az én feladatom az alkotás. Gyerekkorom népi világa, a népművészet köszönt vissza a dudában, azok a diópácos képek a tótkomlósi parasztházakról, ahonnan a művészetem indult.
– A zenei ihlet mindig jön?
Most már tudom, hogy igen. Legtöbbször villanásszerűen kerül a fejembe egy dallam és már össze is áll a fejemben az egész alkotás. Ilyenkor gyorsan telefonra veszem, vagy lekottázom, nehogy véletlenül elveszítsem.
– Hogyan képzelje ezt a laikus? Ülsz a füstölőkkel telerakott szobában, és félhomályban dudorászol?
Dehogy, üvölt a tévé a háttérben, és úgy pattan ki a zenei gondolat. De ha már nagyon a körmömre égett a határidő, akkor leülök, és szó szerint agyalok, amíg meg nem születik a kért alkotás. Nemrégiben bábszínházba készítettem zenei aláfestést. Megkapom a forgatókönyvet, ott jön például a medve, oda kérnek egy zenét. Ott meg szerelmes lesz a királykisasszony, zene.
– Ki a zenei kritikusod?
Én magam. Ha nem élek át katarzist a dallam alatt, akkor kidobom. Olyan ez, mikor megszeretsz egy dalt, újra és újra meghallgatod. És még mindig nem elég, újra és újra. Mikor libabőrös leszel.
– Mindig a katarzist keresed?
Nem lehet más szempont.
– Emlékszel az elsőre?
Talán amikor úszni jártam és a medencében szólt a zene a fejemben. Az már azt hiszem, katarzis volt, csak éppen nem tudtam róla. Arra is emlékszem, hogy különböző török rádióadókat lehetett befogni egy régi rádióval. Kisgyermekként lenyűgözött az ott hallott énekstílus.
– Úgy mesélted, hogy a szüleid tanárnak küldtek, te viszont zenészként kerültél már a pályára. Mit szóltak hozzá?
Szegény anyukám nem hitte, hogy én felállok a színpadra. Mindig azt mondta, de ezt én nem is tanultam. Aztán egyszer eljött egy műsorra Békéscsabára és nagyon meglepődött, hogy én tényleg ott vagyok a színpadon és játszok a hangszeremen. Apukám akkor nyugodott meg, amikor aranykeretes minisztériumi borítékkal megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere Díját 94-ben. Onnantól kezdve nem bántott.
– Mit gondolsz, most büszke lenne rád?
Szerintem igen.
– Boldognak látna?
Nem hiszem, hogy létezik boldogság. Már az jó, ha nem vagy boldogtalan.
– Ha hazamész, mi vár?
Általában a munka. Nem nagyon jut másra időm. Az irodám tele van kottákkal, hangszerekkel, könyvekkel, alig férek. Elkezdek dolgozni valamin, mondjuk faragok egy dudasípot, leteszem az asztal szélére. Jön a következő munka, az megint rá, így a vége egy nagy káosz.
– Alkotni sokszor kínlódás.
Sajnos az. Torpantam már meg zenei feladatok előtt, nem jó érzés. De a zenében a mérleg azért az öröm felé billen. Bár én még az örömben is tudok kínlódni.
– Felmerült már, hogy mással foglalkozz?
A festészet, a hangszerkészítés ilyen. Szívesen fejlesztgetem a dudákat, jó érzés már magát a hangszert is kézbefogni. Öröm, hogy hibátlanul működik, ez már majdnem a katarzis.
– Ha meg kéne fogalmazni pillanatokat, amik boldogságot adnak?
Magánéleti hányattatások közepette vettem Tótkomlóson egy házat. Szeretem nézni a tanyákat, a háztetőket, a parasztházakat. Ott történnek velem újabban örömteli pillanatok. Például ültetek gyümölcsfát és földes lesz a kezem. Ablakot festek. De szeretek úszni is, elnyúlni a vízben, lent maradni négy-öt tempót és csak utána feljönni levegőért. És kikapcsol például a főzés is. Tegnap reszeltem a zablisztes palacsintába répát, gyömbért, szép vékonyra kisütöttem és sajtot szórtam a tetejére. Ma csinálok birkakáposztát.
– Ha egy év múlva találkozunk, milyennek szeretnéd látni magad?
A kávé előtt leteszek ide az asztalra neked még három cd-t. Mint a Madárka, ez egy teljesen új zenei kísérlet, egy új út, amit most taposok ki. Legalább tíz darab itt egyébként már a fejemben, igazi magyar zene. Ezt a zenét hallom belül, ezt szeretném másoknak is megmutatni. Mert ha elmerülsz benne, elröpít. Ebben hiszek.
Szokolay Dongó Balázs gyermekéveit Békés megyében, Tótkomlóson töltötte. Mezőgazdasági majd rajzpedagógiai tanulmányok után kezdett zenével foglalkozni. Népzenét valamint népzenei ihletésű improvizatív zenét játszik dudán, furulyán és szaxofonon. A kárpát-medencei folklór mélyebb tanulmányozása során kezdett népzene feldolgozással foglalkozni. Így születtek saját kompozíciói és azok az improvizatív zenei alapok, amelyek magukon hordozzák a régmúlt zenei kultúráját, és ugyanakkor modern, kortárs hangvételűek. Népzenészként 1990 óta rendszeres szereplője a magyar zenei életnek. Fontos megemlíteni azt a műhelymunkát, amelyben a népzene a történeti zenében és az improvizációban teljesedik ki. 1994-ben lett a Népművészet Ifjú Mestere cím birtokosa. 2005-ben Artisjus-díjat, 2016-ban Prima díjat kapott. Hangszerei: furulya, duda, szopránszaxofon, tárogató.