Tóth Krisztina interjú

A szenvedélyemből élek - Interjú Tóth Krisztina íróval



- Ha visszaugrunk az időben, mi alapján döntött úgy az a fiatal lány, hogy inkább az irodalmat választja?

A nyolcvanas években, amikor ez történt, még nagyon más világ volt. Mi fiatalok, nem gondolkodtunk folyton azon, hogy majd miből élünk meg és hogyan, arra vágytunk, hogy szenvedélyesen szeressük azt, amivel foglalkozni fogunk. Hol voltunk mi attól a tudatos tervezéstől, amit ma látok, hogy az egyetemisták három-négy lépéssel előre látnak!

Mi ösztönösen tapogatózva haladtunk előre, arra sodródtunk, amerre a szakmai érdeklődésünk és a legmélyebb vonzalmaink vittek. Azt gondoltuk, hogy ha jól csináljuk, amit csinálunk, akkor majd meg is élünk belőle. És mivel csórók voltunk, ötszáz dologgal foglalkoztunk, én például plakátot csináltam, szórólapoztam, mosogattam. Ma már egy pillanatig nem bánom, hogy így alakult: hagytam, hogy az ösztöneim, a tehetségem irányítson.

- A fiadnak is azt tanácsolod, hogy az ösztöneire hallgasson?

A legegyszerűbbet: csinálja azt, amit szeret. Hagyja meg az utat, hogy fejlődni tudjon, és bármikor képes legyen változtatni. És ne engedje elsorvadni a képességeit.

- Téged akkor egyértelműen az irodalom sodort?

Talán mondhatjuk így. A bölcsészkarra se azért mentem, mert annyira odavágytam volna, hanem mindenki mondta körülöttem, hogy ha az irodalommal akarok foglalkozni, akkor illene elvégezni. És jól döntöttem, 89-ben jelent meg az első kötetem, azóta folyamatosan publikálok. Öt évet tudnék kiemelni az életemből, amikor a Francia Intézetben szerveztem kiállításokat. Akkor közel kerültem a képzőművészethez és távolabb az irodalomtól.

- Milyen volt ez az öt év?

Rettenetesen fárasztó. Legalább három ember munkáját végeztem egyszerre, nem volt tervezhető szabadságom, hétvégém, magánéletem. Esténként úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak. Nemhogy az irodalommal, már semmivel nem tudtam foglalkozni, csak beájultam az ágyba.

De tudod, ma mégis azt mondom: jó, hogy volt ez az öt év. A temérdek feladat között megtanultam az időmet percre pontosan beosztani. Azóta nálam nincsenek darabka tíz percek, mert tudom, hogy tíz perc alatt el lehet végezni egy telefont, elintézni az online rendelést, vagy éppen el lehet utalni a számla összegét. De másra is jó volt ez az időszak, megtapasztaltam, hogy nem lehet az embernek a saját fizikai és lelki tűrőképességén büntetlenül átmenni.

- Miért, mi fog akkor történni?

Tönkremész. Olyan nincs ugyanis, hogy van egy életfeladatod, és nem azzal foglalkozol, hanem valami mással. Nem teheted zárójelbe magad, hányszor hallottam már, hogy most egy kis pénzt keresek – négy, öt, tíz évig – és majd utána végre azt csinálom, amit akarok.

Csak azt nem vesszük számításba, hogy mire kijövünk az alagútból, már emberi roncsok vagyunk. Ezt éltem én meg a kiállításszervezői munka alatt és az utolsó pillanatban léptem ki és kezdtem el a saját életemet.

- A többség inkább bentragad, mint kilép.

Sajnos igen. Sokan maradnak olyan állásokban, végeznek olyan feladatot, ami nem a sajátjuk. Közben azzal áltatják magukat, hogy ez csak átmeneti, pedig nem: ez az életük. Az évekből évtizedek lesznek egy pillanat alatt, és arra jövünk rá, hogy már nincs is mit megvalósítani. Én akkor és ott rájöttem, hogy nem akarom, hogy átmenetileg teljen el az életem, és tudtam váltani. Az írás mellett üvegezéssel foglalkoztam, ami rengeteg örömöt adott.

- Miért pont az ólomüvegezés?

Vágyni kezdtem arra, hogy manuális munkát végezzek, mert úgy éreztem, nagyon kimaradt az életemből. Elmentem egy műhelybe, ahol üvegablakokat készítettek, és mondtam, hogy szeretném ezt a szakmát megtanulni. Igazi örömmunka volt, kitalálni, megrajzolni a mintákat, motívumokat, és az, hogy végre a két kezemmel dolgozok.

Csináltam egy műhelyt és majdnem tizenöt évig ez volt a fő pénzkereseti forrásom. Igazi alkotófolyamatként tekintettem rá, ami ráadásul az írást is segítette. Míg csöndben dolgoztam, teljesen egyedül, valójában a fejemben írtam. Ezt is akkor tanultam meg, a fizikai tevékenység segíti a szellemi munkát. A Francia Intézetben, a folyamatos fordítások, adminisztráció, szervezés mellett már nem bírtam az irodalommal még fejben se foglalkozni. De azt is látom, hogy a műfordítás se könnyíti meg a dolgom, mivel hasonló tevékenység, mint az írás. A legjobb kézzel alkotni, hogy aztán a gondolataimból alkossak.

- Miért hagytad abba?

Mert végre meg tudtam élni az irodalomból. Sok nyelvre lefordítottak, van tíz prózakötetem, tíz verseskötetem, eljutottam arra a szintre, hogy a szakmámból élhetek. Az ólomüvegezés támasz volt, ma már nincs arra a pénzre szükségem, amit akkor termeltem.

Tudod, nekem már nincsenek anyagi típusú törekvéseim. Nem vágyom családi házra, nincs autóm, de nem is akarok, ha nem is bőségesen, de meg tudok élni. Megkaptam azt a luxust, hogy azt csinálom, amit akarok; azt vállalom el, ami érdekel és amit szeretek.

- Luxusnak nevezed?

Ez a mai világban luxus. A szenvedélyemből élek, amit a legjobban szeretek csinálni, az a foglalkozásom. Nem tudnék ennél többet kérni. Ilyenkor azt mondom, megérte az a sok nélkülözés, amit át kellett élnem, még akkor is, ha a fiamnak jutottak nehéz évek. Mikor kicsi volt, nagyon szűkösen voltunk, meg kellett fontolni a napi bevásárlásnál, hogy mit veszünk és mit főzünk. De ezt utólag sem érzem olyan keserű tapasztalatnak, normális része volt az életünknek. Őszintén nem tudom, hogy jobb-e annak, akinek soha nem kellett ezt végiggondolnia.

- A mai világ erős közösségi jelenlétet diktál, legalábbis én kívülállóként úgy érzem. Mindenki – írók, költők, művészek – is megosztják mindennapi életüket a rajongóikkal. Te ebben elég visszafogott vagy.

Nekem ez idegen és kicsit érthetetlen is. A folyamatos hangadás torzítóan hat a szerzőkre, és szerintem egyáltalán nem jó irány, ha az olvasót elsősorban az érdekli, hogy az író mit vett fel aznap és mit evett. Ha egy szerző folyton a virtuális jelenlétre koncentrál, akkor egy idő után nem tud olyan gravitációval jelen lenni a saját írói életében, mint azt kellene. Elvesznek a belső csöndek, és akkor elveszik a befelé fordulás lehetősége is.

- Sose volt gondod a nagy belső csöndekkel? Az egyedülléttel?

Huszonévesen egy ösztöndíjjal kint voltam két évet Párizsban, ahol nagyon sokat voltam egyedül. Akkor jöttem rá, hogy nekem ez nem büntetés, intenzív belső életet élek és jó érzés begyűjteni a tapasztalatokat. Nem szomorúság, hanem töltekezés.

- Mit kerestél egyedül Párizsban?

Egyetlen oka volt: nagyon el akartam menni itthonról. Annyira, hogy ettől semmi nem tántorított el, még az sem, hogy nem tudok majd ott kihez szólni. Egy szakítást próbáltam kiheverni, és ezt csak úgy tudtam elképzelni, hogy kiszakadok az addigi környezetemből. Egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy ugyanazokon az tereken, utakon járjak, ahol ő, és találkozzak vele mégegyszer. Környezetváltozásra volt szükségem, hogy összeszedjem magam, hogy ismét koncentrálni tudjam az energiáimat és ne essek szét darabokra.

- Úgy látom, most derűs környezetben élsz. Sok tárgy utal a kislányodra, ami különösen otthonossá teszi a képet. Hogyan bírjátok a pandémia miatti elzárkózást?

A tavaszi karantén egy nagyon zsúfolt időszak után jött. Hosszan utaztam Kínában, onnan mentem egy hongkongi irodalmi fesztiválra, majd Kínából haza, de nyomban indultam is Londonba, ahol a Pixel című könyvemet mutatták be. Nagyon feszes és megterhelő volt az a programsorozat. Nem könnyű egyedül repülni Kínában, folyton izgultam, hogy jó járatra szálljak, nehogy valami történjen és ne tévedjek el az embertelen tömegben. A felolvasások, bemutatók is sok koncentrációt igényeltek, angolul vettem részt pódiumbeszélgetéseken, ami megint rengeteg erőt vett ki belőlem.

Ezek után a karantén sok tekintetben megkönnyebbülés volt nekem. Van egy vályogházam a Tisza-tónál, és oda leköltöztünk. Kislányom elsős, tehát új szerepbe kerültem, én lettem a hajcsár tanító néni, aki a kacsacsőröket javítgatja a matek füzetben. Délután pedig muszáj volt átmozgatni a halálosan fáradt gyereket, sokat bicikliztünk, sétálgattunk. Ez egy teljesen más élet volt, ahol szinte zárójelbe raktam magam, és természetesen az írást is.

Tóth Krisztina: Pixel
Tóth Krisztina: Pixel

- Hogy álltál a szorongással?

Úgy be voltam darálva a kis házban a Tisza-tónál, hogy nem is volt időm ezen gondolkodni. Tanulás, főzés, biciklizés, bevásárlás, mosogatás. Kisebb-nagyobb szünetekkel nyár végéig lent voltunk, szeptemberben kellett visszaállítanom a váltókat, és bizony nem volt könnyű áthangolódni egy másik ritmusra. Most újra vonulunk vissza, már látszik, hogy az elmaradt könyvbemutatók idén se lesznek megtartva, online szerveződések vannak. Ezeket pedig még szoknunk kell, én például soha nem láttam ennyit a kollégáim orrlyukát, de lassan már kezdem őket így is megismerni.

- Most éppen min dolgozol?

Egy regényen, de közben írok verseket is. Megjelent a Kígyóuborka gyerekeknek készült verseskötetem, folytatom a Malac és Liba sorozatot, ami az én külön örömöm és lazulásom. Két lökött állat mindennapos, vicces történetei.

- Gondolom, a lányod inspirálta őket?

Igen, sőt, ő is ad ötleteket, hogy mi történjen Malaccal és Libával. Kiskorától úgy zajlik nálunk a reggel, hogy fejből mesélek neki. Ezt ő fejből olvasásnak hívja, mert úgy tudok mesélni, mintha olvasnék. Aztán ahogy alakulnak a történeteket, ő is közbeszól, ki szerepeljen benne, mit mondjon, később pedig ezek kerülnek majd a könyvbe. Neki amúgy is a meséken keresztül magyarázom a világot.

Így született például a tavaszi karantén ideje alatt a Járványmese, aminek a szereplője a rossz, gonosz koronavírus, aki már az iskolában arra készül, hogy ő legyen a világ ura. Amikor épp nem a gyerekverseken, meséken dolgozom, akkor jön a regény, versek, tárcák, fordítás. És most újabban zenét hallgatok, a Magashegyi Underground lemeze, amit a verseimre írtak. Nagyon jó lett, hallgasd csak…
Tóth Krisztina: Gatyát fel!
Tóth Krisztina: Gatyát fel!

Tóth Krisztina: Kigyóuborka
Tóth Krisztina: Kigyóuborka
Tóth Krisztina: Járványmese
Tóth Krisztina: Járványmese

Share this post